Katona Ágnes
igazságügyi grafológus-szakértő
írásszakértő

DEPRESSZIÓ ÉS ÖNGYILKOSSÁG

A depresszió

A depresszió az életben elszenvedett stresszekre adott teljesen normális reakció. Csak akkor tekintjük abnormálisnak, ha nincs arányban a kiváltó eseménnyel, és ha jóval túlmegy azon a ponton, ahol a legtöbb ember már kilábal belőle.
A depresszió a legelterjedtebb emocionális betegség. Gyakorisága és önpusztító hatása miatt nagy erőkkel próbálják feltárni az okait.
Emocionális tünete: szomorúság és levertség, reménytelennek és boldogtalannak érzi magát, sokat sír, sőt öngyilkossági gondolatokat is forgathat a fejében. Nem elégíti ki semmi, nem tudja élvezni az élet örömeit, elveszti érdeklődését minden iránt.
Kognitív tünetek: negatív gondolatok, alacsony önértékelés, önmaga vádolása a kudarcok miatt. Reménytelennek tartja a jövőt, és teljesen pesszimista abban a tekintetben, hogy mit tehetne élete megjavításáért.
Motiváció: mélypontra zuhan, passzivitás, a kezdeményezőkészség teljes hiánya jellemzi.
Testi tünetek: étvágytalanság, alvászavar, fáradtság és energiahiány. Mivel gondolatai nem a külső, hanem a belső eseményekre irányulnak, felnagyítja fájdalmait, és sokat aggódik egészsége miatt.

Magyarázatai:

1./ A pszichoanalitikus elméletek a depressziót a tárgyvesztésre adott
reakcióként értelmezik (szeretett partner, társadalmi státus, barátok elvesztése).
A depressziós személy azért reagál olyan intenzíven, mert a jelen helyzet a gyerekkorban átélt tárgyvesztések félelmét (szülői szeretet elvesztésétől való félelmét) idézi fel. A beteg viselkedése részben a szeretetigény kifejeződése: a tehetetlenséget, valamint a szeretet és a biztonság utáni vágyat mutatja. A tárgyvesztéssel járó reakciót bonyolítja az a düh, amit az elvesztett személy iránt érzünk.
Az elmélet további feltételezése, hogy a depresszióra hajlamos személyek megtanulják, hogyan tudják ellenséges érzéseiket elnyomni, mert félnek, hogy elidegenednek azoktól, akiknek a támogatásától függnek. Amikor a dolgok rosszul mennek, dühüket befelé fordítják, és magukat vádolják.
Feltételezi továbbá, hogy az alacsony önértékelés és értéktelenség érzése a szülői elismerés utáni gyermeki szükségletből fakad. A depresszióra hajlamos emberek önértékelése külső forrásból ered: mások elismeréséből és támogatásából. Amikor ez a támogatás elmarad, a személy a depresszió állapotába zuhan.

2./ A tanuláselméletek szerint a depressziós személy inaktivitása és szomorúsága a pozitív megerősítés alacsony arányának és/vagy a kellemetlen élmények magas arányának köszönhetően alakul ki.
Miután valaki depresszióssá és passzívvá vált, a megerősítés fő forrása mások együttérzése és a hozzátartozóktól vagy barátoktól kapott figyelem. Ez a figyelem kezdetben éppen a maladaptív viselkedést (sírás, panaszkodás, önkritika, öngyilkosság emlegetése) erősíti meg.

3./ A kognitív elmélet szerint a betegek az eseményeket negatív és önkritikus szempontból értékelik. Siker helyett kudarcot várnak el maguktól, teljesítményeik értékelésében kudarcaikat felnagyítják, sikereiket kicsinyítik. Ha a dolgok rosszul mennek, magukat hibáztatják, és nem a körülményeket. A depressziós személy negatív jövőképe a reménytelenség. Úgy hiszi, hogy értéktelensége és hibái miatt helyzetén a későbbiekben sem javíthat. A negatív énkép a gyerekkorban vagy a serdülőkorban alakul ki egy szülő elvesztése, a társak kiközösítése, a szülők és a tanárok bírálatai vagy tragédiák sorozatának hatására. Ezek a negatív vélekedések mindannyiszor aktiválódnak, amikor egy új helyzet valahogyan, akár csak távolról is azokra a körülményekre emlékeztet, amik között ezek a vélekedések megfogalmazódtak.

4./ A biológiai megközelítés szerint a depresszióra való hajlam örökletes, valamiféle biokémiai rendellenességről lehet szó: két neurotranszmitter (a noradrenalin és a szerotonin) egyikének vagy másikának csökkent mennyiségével magyarázható.

Depressziót tehát sokféle ok válthat ki. Meglehet, hogy a kiváltó ok csak a veleszületett biokémiai tényezőkben keresendő, de az is lehet, hogy a pszichológiai vagy környezeti tényezők már önmagukban elegendőek. A legtöbb eset e két végpont között található: a betegséget a genetikus, korai fejlődési és környezeti tényezők együttesen hozzák létre. A depresszió végzetes következménye lehet például az öngyilkosság.

Az öngyilkosság

Az öngyilkosság vagy annak kísérlete mindig szándékos, tudatos és önreflexív cselekvés, az indítékok mögött érzelmek, indulatok és kognitív struktúrák rejlenek. Öngyilkossági krízisben az érzelmek rendszerint indulati erősségűvé válnak, az erős indulat késztetési töltete teszi lehetővé az erőteljes, agresszív önpusztító cselekményeket. Érdekes, specifikus öngyilkosság-elmélet Henry és Short felfogása. Szerintük, ha az ember törekvéseinek meghiúsulása, frusztrációja mennyiségében növekszik, növeli az agresszív indulat erejét. Az agresszió gyilkosságra, vagy öngyilkosságra serkent. Irányulását az szabja meg, hogy az egyén kit tart felelősnek frusztrációjáért. Az öngyilkosság esetében az egyén önmagában keresi a hibát, agressziója gátolt, önmaga felé fordított.
Az öngyilkosság gyakoriságát egyrészt a frusztráció mértéke, másrészt az agresszió levezetődésének módja határozza meg, illetve, hogy a személyiség az agresszió levezetését hogyan tanulta meg személyiségfejlődése során.
Az öngyilkosságra hajlamos személyek általában szeszélyesebbek, mint mások, és szigorúbban fogják magukat. Az ilyen egyének nem tanulták meg, hogyan kezeljék személyes problémáikat és érzelmeiket, pedig nem szembesülnek nagyobb stresszt jelentő helyzetekkel, mint mások, de kevesebb eszközzel rendelkeznek problémáik és erős érzelmeik kezelésében. Az öngyilkosság gyakorisági viszonyaiban a társadalmi stresszek, meghiúsulások, konfliktusok gyakorisága mellett nagy szerepet játszik az önértékelés sérülékenysége. Az önértékelés akkor sérül túlzottan a stresszek nyomán, ha a személyiségben magas igénynívó él önmagával és életkörülményeivel kapcsolatosan, és ha az önértékelést nem védik megfelelő emberi kapcsolatok. A szeretetteljes, intim emberi kapcsolatok megerősítik az önértékelést, hiszen az ember átéli, hogy vele törődnek, őt szeretik, őt mások értékelik, akkor tehát ő önmagát is értékesnek tarthatja. Az öngyilkossági kísérlet tulajdonképpen nem más, mint segélykiáltás. Elsődlegesen soha nem a halál az önpusztítás motívuma, hanem valamilyen elviselhetetlennek ítélt állapot vagy helyzet megszüntetése. Az öngyilkos kísérletével reménytelenségérzését szeretné kifejezni, másokkal közölni, és mások viselkedését szeretné megváltoztatni.
Az öngyilkosságot elkövetők, illetve megkísérlők csaknem mindegyike világosan közli szándékát a környezetével. Közlés, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, illetve, ha öngyilkosságra nyomatékosan, megfelelő viselkedés és mimika kíséretében utal, vagy szándékát közvetlen környezetének - rendszerint egy kedves személynek - kétségbeesésének és reményveszettségének feltűnő demonstrálásával jelzi. A közlések többnyire azoknak a személyeknek szólnak, akivel az öngyilkosságra készülő ember intim, de ambivalens érzelmi kapcsolatban van, általában, akivel a lényeges problémái vannak, akitől szeretetet vagy segítséget vár, de nem kap meg, vagy nem eléggé kap meg.
A közlést a környezet rendszerint megérti, gondol is az öngyilkosságveszélyre, de ezt a gondolatot különféle észérvekkel, racionalizációkkal elhárítja magától, a kapott jelzésre nem reagál. Az öngyilkossági közlést minden esetben komolyan kell venni!
Az öngyilkosság legfőbb célmozzanata a menekülés az elviselhetetlennek tűnő állapotból, élethelyzetből. Az öngyilkossági cselekménynek tehát szerves része egy sötétre festett, reményfosztott kép a jövőről. A menekülésben nem az élet értékének a megtagadása a lényeg, hanem az, hogy ez a legfőbb érték bizonyosan elvész, megtarthatatlan, az ember vegye tehát saját kezébe a sorsát, és rövidítse meg szenvedéseit.
Mindig jelen van azért a remény, hogy a kilátástalan élethelyzet mégiscsak jobbra fordul, mégiscsak van esély arra, hogy az életet a személyiség igényeinek megfelelő szinten folytatni lehet. Az öngyilkossági motivációk tehát mindig ambivalensek, ellentmondásokkal terhesek. Ezt mutatja az a tapasztalati tény is, hogy csaknem minden öngyilkos tesz egy utolsó, kétségbeesett kísérletet arra, hogy az őt halálba kergető problémát rendezze, és hogy főbb emberi kapcsolatai közül valakit mozgósítson a segítségre.
Az öngyilkosság a személyiség feszültségeinek egyfajta meghatározott kifutási útja. Minden öngyilkosságot vagy komolyabb kísérletet azonos lélektani konstelláció előz meg, az öngyilkosság előtti szindróma.

Ennek három jegye van:
¨ A fokozódó dinamikus beszűkülés: rögzült magatartásminták ismétlődése, érzelmi beszűkülés, az agresszív indulatot visszatartó és befelé fordító pszichés mechanizmusok túlsúlyra kerülése, az emberi kapcsolatok beszűkülése, az egyéni értékvilág beszűkülése; vagyis a személyiség érdeklődéseinek és motivációinak a külvilág felé való nagymértékű lecsökkenése.
¨ Az agresszivitás gátlódása: lélektani gátló mechanizmusok működése mellett az agresszió levezetődésére nincs mód, hiszen az egyén
- önmagára haragszik, mert az adott életproblémáját előidézte vagy nem tudja megoldani, különféle tulajdonságai, egyéni sajátosságai vagy hibái miatt,
- a frusztrációkat ambivalens kapcsolatban szenvedi el, ilyenkor a másik iránti szeretet és vágy megakadályozza, hogy az agresszió felé irányuljon, holott a frusztrációt ő okozza (pl. családtagokkal való viszály),
- nem talál olyan személyt, aki indulatainak tárgya lenne, mert az elszenvedett sérelem természete olyan (pl. gyógyíthatatlan betegség)
¨ Menekülés a fantáziavilágba: a fantáziába való menekülés jelenségeiben is szerepet játszik a beszűkülés dinamikája, a külvilágtól elvont pszichés energiák ugyanis a fantáziavilágot szállják meg, fantáziában az öngyilkosság előtt álló személyiség érzékletes, képi módon foglalkozik problémáival, elképzeli azoknak kedvező kimenetelét (vágyfantáziák), de képzeletbeli kifejezést ad befelé forduló agresszív indulati impulzusainak is, képzeletében megbünteti az őt meghiúsító személyeket. Ebben a tevékenységben érik meg az öngyilkosság gondolata és terve. A fantáziákban jól megmutatkozik az élethez kötő és az élettől eltávolító pszichés erők küzdelme, amely küzdelem hozza létre a megkapaszkodás utolsó próbáját, a segélykérő jelzést.
Az öngyilkosságnak tehát sajátos belső értelme van a személyiség számára, és ez egyfelől a személyiség múltjának és aktuális helyzetének kontextusában tűnik fel, részben pedig sajátos módon a jövőre vetül, arra a jövőre, amelyet a személyiség már nem él meg. Valamiképpen az énkép megtartását, az emberi viszonyok valamilyen befolyásolását, vagy a személyiség fontos értékeinek őrzését szolgálja az ember számára az öngyilkosság.

Készült Buda Béla: Az öngyilkosság című munkája nyomán

Katona Ágnes
igazságügyi grafológus-szakértő
írásszakértő,

Országos Írásszakértő Intézet